“Egész életemben kerültem azokat a helyzeteket, amelyekben mások segítségre lett volna szükségem és inkább nehezebb úton, de én magam oldottam meg a problémáimat. Emlékszem, hogy mindent megtettem annak érdekében, hogy elkerülhessem a segítségkérést és ha ez elől nem volt menekvés, akkor hatalmas erőfeszítések mellett tudtam csak megfogalmazni a kéréseimet mások felé. Előfordult, hogy inkább lemondtam dolgokról és célokról, amelyek igényelték volna mások segítő jelenlétét. 

Visszanézve látom, hogy milyen nehezen tudtam kérni másoktól akár egy egyszerű szívességet is. Ezzel pedig folyamatosan korlátoztam, és egyre szűkebb világba száműztem magam. 

A segítségkérés a gyengeség jele?

Az egyik fő ok, ami miatt mindig nehezemre esett segítséget kérni, az a gyengeség és sérülékenység megélésének elkerülése volt. Úgy éreztem, hogyha segítséget kérek, akkor azzal beismerem, hogy nem vagyok elég erős, intelligens és talpraesett ahhoz, hogy saját magam megoldjam a problémákat. Azzal, hogy kerültem a segítségkérést, azt gondoltam, hogy megőrzöm, valamint bizonyítom a függetlenségemet és az önállóságomat, holott ezzel csak korlátoztam a szabadságomat. 

Mindent nekem kell megoldani?

Azt éreztem, hogy mások elvárásai felém azt diktálták, hogy minden helyzetben én találjam meg a megoldást. Ennek következtében gyakran a nehezebb utat választottam azért, hogy ennek megfeleljek, miközben ezt valójában nem várta el tőlem senki. Most már tudom, hogy ennek hátterében a megfelelési vágy mellett a tökéletesség látszatára való törekvés állt.

Visszautasítástól való félelem

Rájöttem, hogy mindez összekapcsolódik bennem a visszautasítástól való félelemmel is. Féltem a kudarctól, ami segítség kéréséből adódhatott volna. Nem akartam szembesülni azzal, hogy valaki elutasít, mert az egyenlő volt számomra azzal, hogy nem ért meg engem és magára hagy a gondjaimmal. 

Ha kérek, akkor már nem vagyok egyenlő 

Sokszor éreztem, hogy ha segítséget kérek, akkor „alacsonyabb rendű” vagyok. Úgy éreztem, hogy azért, mert nem tudok mindenre saját magam megoldani, már kevesebb vagyok, mint mások. Már attól a gondolattól is kicsinek éreztem magam, hogy valaki elé oda kell állnom azzal, hogy szeretném, ha segítene valamiben. 

A problémák kisajátítása 

Talán őrültségnek hangzik, de ragaszkodtam a problémáimhoz. Nem voltam rá tudatos, de úgy éltem meg, hogy ezek a helyzetek az enyémek, hozzám tartoznak és rám várnak. Nem adhatom ki őket a kezemből, mert ez az élet rám eső része, amit vállalnom kell, és amit meg is kell őriznem a saját hatáskörömben. Nem tudtam kapcsolatokban és közösségben gondolkodni és a problémák, amelyek mentén nyithattam volna mások felé, inkább elkülönítettek mindenkitől. 

Az adás vágya és biztonsága 

Ami még sajátos volt az életemben, hogy ezzel párhuzamosan én rengeteget adtam másoknak, és szívesen segítettem nekik. Azt hiszem, a segítségnyújtásban találtam meg az önbizalmam és értékességem érzését, de ami ennél is fontosabb volt, hogy abban a felállásban éreztem biztonságban magam, amikor én adtam másoknak. Rá kellett jönnöm, hogy, ha mindig csak adok és sosem kérek, akkor bezárom magam egy végtelenül szűk körbe, és nem adok esélyt másoknak arra, hogy ők is részt vegyenek az én életemben.

A kapuk nyitása 

Az évek során elkezdtem tanulni és gyakorolni az önérvényesítés művészetét. Először is, elkezdtem magamat elfogadni olyannak, amilyen vagyok. Felismertem, hogy a segítségkérés nem jelenti azt, hogy gyenge vagyok, hanem azt, hogy képes vagyok éretten és őszintén kapcsolódni a kihívásokhoz és másokhoz. 

Ezután elkezdtem átformálni a gondolkodásmódomat. Még akkor is, ha ösztönösen úgy éreztem, hogy mindent magamnak kell megoldanom, próbáltam megengedni magamnak, hogy segítséget kérjek, amikor valóban szükségem volt rá. Meglepő módon rájöttem, hogy másoknak örömöt okoz az, ha segíthetnek nekem.

Az önérvényesítő kommunikációt is fokozatosan elsajátítottam. Megtanultam aktív hallgatást, az igényeim és érzelmeim kifejezését, és a határaim határozott megjelenítését. Ezek a készségek segítettek abban, hogy hatékonyan kommunikáljak másokkal, és megosszam, aminek szükségét érzem.

A legfontosabb tanulság az volt, hogy a segítségkérés nem jelent mást, mint az emberi kapcsolatok és az érzelmi jólét alapvető pilléreinek kiépítését. Nemcsak magamnak teremtettem jobb lehetőségeket, hanem lehetővé tettem mások számára, hogy a segítségnyújtás által részt tudjanak venni az életemben és megélhessék ennek örömét. Döbbenetesen volt a felismerés, hogy egészen idáig valójában én voltam az, aki elutasított és kizárt másokat az életéből. Összességében azt látom, hogy az önérvényesítés elsajátítása és az, hogy megtanultam kérni, számomra egy olyan út volt, ami segített megnyitni a kapukat egy sokszínű, kölcsönös és gazdag élet felé.”