Mi történik, amikor a legbelsőbb félelmeinket vetítjük ki a világra, például azt, hogy nem vagyunk elég jók másoknak?
Az elmúlt 10 évben a leggyakrabban ezzel a projekciós gyökérrel találkoztam: “úgy érzem, hogy nem vagyok elég jó neki.”
Itt van néhány példa:
“Úgy érzem, hogy a párom lenéz az iskolai végzettségem miatt.”
“Tudom, hogy nem tart férfinak, mert nem vagyok elég sikeres.”
“Az apám sohasem elégedett velem, ezért folyamatosan bizonyítani akarok neki.”
“A főnököm alkalmatlannak tart és mindig kétségbe vonja a döntéseimet.”
Amikor nem tudatosított félelmek élnek bennünk, gyakran külső személyeket vonunk be ahhoz, hogy megélhessük ezeket a félelmeket.
Tehát valójában nem vagyok kevés a páromnak, de úgy érzem, hogy az vagyok. Mivel a figyelmemet a tudattalan félelem irányítja, elkezdem a párom jelenlétéből és viselkedéséből kiolvasni azokat a jeleket, amik erre utalhatnak.
Előfordult már projekció során az is, hogy bevontam a kliensem párját a folyamatunkba. Ezen az egyszeri, hármas alkalmon a kliensem megosztotta az érzéseit és a gondolatait, amin a párja szó szerint ledöbbent és őszintén csodálkozott rajtuk. Az alkalmon végére egyértelművé vált a kliensem számára, hogy csak a félelmek táplálták mindazt, amit a párjára vetített. Gyönyörű volt látni, ahogyan a párhuzamos világok, amiben eddig éltek, hogyan egyesültek a projekciók visszavonásával.
Azonban vigyázzunk, amikor a projekció iránya megfordul, ami az előző példára vonatkozva így néz ki: attól félek, hogy én nem vagyok elég jó neked, és ezt úgy vetitem rád, hogy azt mondom, te vagy az, aki nem elég jó nekem! Ez gyakran kötekedő kommunikációt von maga után, amely folyamatosan kiemeli a másik gyengeségeit.
